2025 - Magyar szöcskeegér

 

A magyar szöcskeegér (Sicista trizona) létezéséről az ezredforduló előtt még mit sem tudtunk. Kis túlzással, annyi bizonyos volt, hogy élt Magyarországon egy különleges kisemlős, amely bár nevében egér, de csak nagyon távoli rokonságot ápol a közönséges egerekkel. Viselkedésében és életmódjában is egészen egyedi, például az egerektől eltérően valódi téli álmot alszik, évente csak egyszer szaporodik és táplálékának jelentős részét képezik a rovarok. Ráadásul nagyon szelíd, kézben tartva nem harap, nem próbál elmenekülni.

Magyar szöcskeegér (Dr. Cserkész Tamás felvétele)

Az egykor sokfelé előforduló, hátán hosszanti fekete csíkot viselő szöcskeegér (nem tévesztendő össze a hazánkban gyakori pirók erdeiegérrel) élőhelyeinek megszűnése miatt az elmúlt 150 évben egyre ritkábbá vált, olyannyira, hogy az utolsó példányt 1936-ban fogták meg a kutatók. Hetven éven át senki nem találkozott egyetlen élő példánnyal sem, és akár kipusztultnak is hihettük volna, ha nincsenek olyan „szakértők”, akik ez idő alatt is jó néhányat tudtak fogni belőle. Ezek a „szakértők” pedig nem voltak mások, mint a baglyok, az éjszaka rendíthetetlen „adatgyűjtői”, akik a szőröstül-bőröstül lenyelt zsákmány emészthetetlen (csont, szőr vagy toll) részeit kis köpetek formájában szétszórják pihenőhelyeik közelében. Ezekből gondos kutatói kezek összegyűjtenek évi néhány ezret és a bennük lévő csontokból meg tudják állapítani, hogy milyen „mintát” gyűjtöttek a baglyok táplálékszerzésük során. Ilyen bagolyköpet-elemzésekből tudtuk, hogy a szöcskeegér továbbra is tagja a magyar faunának, éli rejtett életét, igaz, egyre kevesebb és kevesebb helyen.

A rejtőzködésnek végül 2006-ban lett vége, amikor magyar kutatók a Borsodi-Mezőségben több éves próbálkozás után végre befogtak egy élő példányt. A szenzációk sora azonban a megtalálással nem ért véget, sőt! A következő évtized kitartó kutatásai, genetikai és morfológiai vizsgálatai ugyanis azt igazolták, hogy a nálunk élő szöcskeegér nem azonos a keleti sztyeppéken elterjedt más rokon fajokkal, hanem teljesen különálló faj. Ezzel nemcsak a tudományos, hanem a magyar neve is megváltozott, így már nem a csíkos szöcskeegér, hanem a sokkal találóbb magyar szöcskeegér névre hallgat. A fajnak jelenleg mindössze két aprócska állományát ismerjük a világon, egyik a már említett Borsodi-Mezőségben él, a másik egy Kolozsvár melletti élőhelyen. Ráadásul a két állomány alfaji szinten eltér egymástól, ezért külön nevet is kaptak: az Erdélyi-medencében az erdélyi szöcskeegér honos.

A magyar szöcskeegér élőhelye (Dr. Cserkész Tamás felvétele)

 

A Grassland-HU LIFE integrált projektben is kiemelt fajként szereplő szöcskeegér tehát igazi nemzeti kincsünk, a hungarikumok közé kívánkozik. Óriási ezért a felelősség, ami a magyar kutatók és természetvédelmi szakemberek vállát nyomja: ha nem tudják megőrizni a magyar szöcskeegeret, illetve a hozzá hasonló, csak nálunk megtalálható világritkaságokat (jó néhány ilyen faj vagy alfaj van a Kárpát-medencében), akkor senki más! Meg kell ismerniük e fajok környezeti igényeit, azonosítaniuk kell a veszélyeztető tényezőket, ki kell dolgozniuk a fennmaradásukat szolgáló megőrzési terveket, és természetesen végre is kell tudniuk ezeket hajtani. Ráadásul mindezt versenyt futva az idővel, hiszen ezen rendkívül ritka és értékes fajok közül nem egy már a kipusztulás szélére sodródott. Összehangolt munkára van szükség, amiben kutatók, gyakorlati természetvédelmi szakemberek, valamint az élőhelyen gazdálkodók dolgoznak együtt, egy nemes cél érdekében.

Közös munka a magyar szöcskeegér fennmaradásáért (Hák Flóra felvétele)

Ennek megfelelően az idei évben a Bükki Nemzeti Park Igazgatóság mellett számos kutatóintézet, múzeum, egyetem és civil szervezet is bekapcsolódik a programsorozat szervezésébe és kivitelezésébe. Ez is jelzi, hogy az utóbbi 20 évben milyen széleskörű szakmai összefogás jött létre az egyik legjelentősebb természeti értékünk megmentése érdekében.

 

Pályázatok

Igen! Nem sokára itt olvashattok majd az idei alkotói pályázatainkról, addig is megosztunk verseket, meséket a magyar szöcskeegérrel kapcsolatban. Gondolhatjátok, hogy talán valamiért fontosak lesznek ezek a pályázatokkal kapcsolatban...

Kiss Dorina: Szöcskeegér-szekció

Szöcskeegérnek hívnak,
fura ilyen névvel,
ne tévessz össze az egér-
vagy a szöcskenéppel!

Ugrani sem tudok jól,
se kicsit, se nagyot,
sőt, sokáig azt hitték,
fajtám nem lát napot.

A kihalást kerülöm,
jól megvagyok, köszi.
Mondjuk nem ártana még
néhány ezer szöszi.

Magyar föld ritkasága,
ékes kincse vagyok,
Borsod Mezőségében
tűrök napot, fagyot.

Latin nevem még menőbb,
Sicista trizona,
imádom ezt a helyet,
bár nem Arizona.

Ha a felszínre jövök,
jobban teszem éjjel,
amikor éhség gyötör:
rovart eszem kéjjel.

Azt sem bánom, ha elkap
olykor egy-egy ember,
tenyerébe simulok,
főleg, hogyha nem ver.

Pirókegér sem vagyok,
bár csíkos a hátam,
három szálon fut az ív
gerincem nyomában.

Vigyázni és óvni kell
különleges éltem,
bár a hírnév ragyogó,
örülök, hogy éltem!

 

Várfalvy Emőke: A szöcskeegerek titka 

Miki Máusz, a világ leggazdagabb egere egy keddi napon különösen jókedvűen ébredt. Hatalmas lendülettel lépett be az irodájába, ahol legjobb barátja és egyben legközelebbi munkatársa, Dzseri várta.

– Terraformálom a Marsot! – jelentette be a milliárdos egér világra szóló tervét.

Munkatársa összerezzent, és majdnem elejtette félig elfogyasztott reggelijét.

– Hogy mit csinálsz a csokimmal?

– Nem a Mars csokit! A bolygót! Tudod, ami ott van az űrben – mutatott a feje fölé Miki. – Az emberek nagyon elszemtelenedtek itt a Földön. Azonnal kell egy másik bolygó, ahol nem törnek borsot az orrunk alá!

– Nem borsot szoktak. Inkább mérget. Meg csapdát, ragasztót – sorolta Dzseri –, a macskákról nem is beszélve.

– Macskák, pfuj! Náluk csak a baglyok rosszabbak! – hunyorított Miki elszántan. –Bagolymentes bolygót akarok! Ennek pedig feltétele, hogy ne legyenek ott fák. A baglyok nem tudnak fák nélkül élni. Imádják a fákat. Ahogy a macskák is. Meg az emberek. Nekünk tehát egy famentes bolygó kell! A Marson nincsenek fák. Tökéletes választás.

– És ezt honnan tudod? – érdeklődött Dzseri.

– A Föld kék és zöld. Látszik, hogy csupa víz meg fa. A Mars vörös. Vörös fák nincsenek. Még a vörösfenyőnek nevezett fák is zöldek. Szóval a Marson nincsenek fák. Maximum eper. A folyókban meg málnaszörp. Esetleg cseresznyés gumicukor.

– Biztos vagy te ebben? – kérdezte bizonytalanul Dzseri.

– Mégis mi lenne olyan vörös, ami ilyen messziről is látszik? Amúgy meg ne aggódj! Mielőtt mi odamegyünk, küldök egy felderítő csapatot. Ami nem stimmel, azt ők majd megoldják. Ez a terraformálás lényege.

Dzseri bólintott, és mielőtt bármit kérdezett volna, a biztonság kedvéért begyömöszölte a szájába a markában félig megolvadt Mars csoki maradékát.

– Megyek a laborba, összedobunk egy űrhajót. Te addig toborozz egereket a küldetéshez! Okosak legyenek! Bátrak! És minél kisebbek! Kis űrhajót akarok, az nem feltűnő. Nehogy nekem valaki lenyúlja az ötletet – magyarázta Miki.

– De a toborzás nem lesz feltűnő? – kérdezte Dzseri, akinek sikerült végre lenyelnie a csokit.

– Írd azt, hogy rajzfilmet forgatunk Egér a Marson címmel!

A milliárdos egér kiviharzott az irodájából, munkatársa pedig nekilátott az űrhajós csapat keresésének.

Másnap a világ összes egerek által látogatott szemetesében megjelent a Sajtfecni című napilap, benne a hirdetés:

Vállalkozó szellemű, összeszokott egércsapatot keresünk mesés munkára.

Lakhatás és étkezés biztosított.

Fizetés: csillagászati.

Előrelépési lehetőség: határ a csillagos ég.

Dzseri postaládáját napokon belül ellepték a jelentkezések a világ minden tájáról. Profi kísérleti egerektől kezdve a laborpatkányokon át pályáztak mongol futóegerek, rövidfarkú kúszóegerek, ausztrál sivatagi egerek, afrikai apróegerek, güzüegér, pirókegér, törpeegér, csíkos fűegér, egy csapat templom egere, egy Grabovszki nevű nyugdíjas ügynök, egy lelkes denevérbanda bőregerek néven és még sorolhatnánk napestig, hiszen az egereké az egyik legnépesebb család a világon.

– Válogasd ki közülük az ugróegereket! – mutatott a hatalmas papírkupacra Miki.

– Miért pont azokat?

– Ahány űrben játszódó filmet láttam, abban mindig ugrált valaki. Ha az embereknél ez fontos, egereknél is az!

Miután Dzseri végzett a válogatással, Miki behunyta a szemét, és találomra kihúzott egyet a jelentkezési lapok közül.

– Magyar szöcskeegér – olvasta Dzseri.

– Magyar, magyar – dörzsölgette a halántékát Miki, mint mindig, ha nagyon gondolkodott –, megvan, ők azok, akik mindig éhesek. Lehet, hogy elég lesz nekik a koszt. Fizetést nem is kérnek. Pompás! És a nyelvük?! Egyszer találkoztam egy magyar házi egérrel. Valami Nobel-díjas tudóssal dolgozott. Amikor megszólalt, azt hittem, földönkívüli. Ha vannak marslakók, simán meg fogják érteni őket.

Egy héttel később izgatottan zsúfolódott be a Xűr nevű űrhajóba a Mezőség összes szöcskeegere.

– Ti tényleg azt mondtátok a bagolynak, hogy ez egy bújócskabuli, és ő a hunyó? – érdeklődött fejét csóválva Sziki, a legidősebb utazó.

– Ha nem talál minket, majd elhíreszteli, hogy kihaltunk – kuncogott Csíkos, a csapat vezetője.

– Ez az űrhajó nagyon hasonlít egy bádogvödörre, biztos tud repülni? – forgatta a fejét apró sisakjában Trizo, a csapat legkisebb egere.

Több kérdésre nem maradt idő. A visszaszámlálás után hatalmas robajjal kezdett emelkedni a Xűr, majd néhány perc múlva eltűnt a felhők között. Miki borzasztó büszke volt magára, hogy jóval megelőzve az embereket, egereket küldött a világűrbe. Öröme azonban nem sokáig tartott. Néhány nap múlva, mikor a Xűr elérte a Holdat, megszakadt vele a rádiókapcsolat.

– Biztos túl sokat ugráltak a műszereken – vélekedett Dzseri.

– Vagy egyszerűen felzabálták mindet. Ezek az örökké éhes egerek nem túl válogatósak, mindegy nekik, hogy dió vagy rádió – morogta Miki, majd úgy döntött, csalódottsága enyhítésére leül, és rajzol egy kastélyt, ami egyben vidámpark is.

Hogy mi történt a szöcskeegerekkel? Néhány évtizedig senki sem hallott róluk. Aztán mikor az utolsó Apolló űrhajó is visszatért a legénységével a Földre, a mezőségi baglyokon különös nyugtalanság lett úrrá. A tudósok harminc évig nem jöttek rá az okra, hiába vizsgáltak meg szinte minden fűcsomót. Csíkos, Trizo és Sziki ükunokái jókat kuncogtak rajtuk az űrtechnológiával kialakított kényelmes üregeikben.

– Jól mondták nagyapáék, ezek az emberek eszméletlen viccesek. Érdemes volt visszajönni hozzájuk. Szerintetek még mindig azt hiszik, hogy sajtból van a Hold?

– Azt talán már nem! De hogy mitől olyan lyukacsos, mint egy sajt, arra garantáltan nem fognak rájönni soha.

 

Kátai Letti: SZÖCSKEEGÉR NÉVADÓ

Nagy az öröm itt Szöcskeegér honban,
fajunk nem lesz örökre kivesző.
Éjjel nyolc egyforma lurkó született,
hátán ében csíkocskát viselő.

De az egér bizony babonás állat,
hívtuk is a nagy őskeresztanyát:
Sicista Trizona Emerenc szökkent,
ringott alatta a mezőkabát.

Halljátok szavam büszke üreglakók –
s közben kortyolta a rovarlikőrt. –
Szerencsés lesz majd, akit így neveznek,
hajoljatok meg e nevek előtt:

Igazán nemes szöcskelányegérhez,
ki szelíd, bár kellőképp fürge lény,
trendi név való, mint Barka, Baranka.
Vagy Cseperke, Tünde, a tünemény.

Az Annazsófi is illik erre, ki
nem állhat úgy, mint a fagyos cövek.
Bár Ciprienn és Bellatrix nevekkel
senkiből sem lett még bagolyköpet.

Fiúnak javallott: Buda, Hont, Lipót,
talán még Vazul, Szilárd vagy Ervin.
Ezekkel tutira bronzérmes lesz a
Borsodi Marhalegelő Derbin.

Hogy miért nem arany? Mert erre ott a
Szíriusz, ezüstre meg az Ügyek.
E kettő legyen Kelemen s Marcián.
S ezzel most le is zárom az ügyet.

Sicista Trizona Emerenc eldőlt,
mint pajtában krumplival teli zsák.
Álmában hangyaillatút hortyogott,
s látta a bölcső nyolc lányát-fiát:

Ervin és Ügyek, Kelemen, Marcián,
Baranka, Cseper, Tünde, Bellatrix.
Eszmei értékük így nyolcmillió.
Egerek között elsők? Hát az fix.

 

Újlaki-Nagy Júlia: Hol lakik Szöcsi?

Palkó nem szerette, ha nem a saját ágyában aludt. Annak sem örült, ha nem volt ott az anyukája a másik szobában. Nem bírta elviselni, ha nem voltak ismerősek az éjszakai hangok. De amit a legjobban utált, azok a rágcsálók voltak, pontosabban a patkányok. Erre mi történt?

– Megharapta egy patkány?

– Dehogy! Ez nem egy félelmetes mese! Az történt, hogy Palkót elvitték a szülei nagyapó vidéki házikójába, ami ráadásul a falu legszélén állt. Ott feküdt egyedül, egy idegen ágyban, a másik szobában nagyapó szuszogott és beszélt álmában, a falon pedig különbnél különb árnyak táncoltak, és ráadásul mindenféle ismeretlen hangot hallott. Aztán a kislámpa fényénél egy hosszú farkincát látott elsuhanni. Az ablak alatt felvillant egy vékony bajusz. A paplan mellől halk motozás hallatszott. Mi lehet ez?

– Egy patkány! Legyen egy patkány!

– Palkó is azt hitte. Már majdnem felsikoltott, amikor megszólalt valaki:

– Ne bánts, kérlek, én csak eltévedtem!

Palkó felült az ágyban.

– Ki vagy te? – csodálkozott.

Válasz helyett apró lépésekkel közeledett valaki a sötétben.

– Engem Palkónak hívnak – szólalt meg újra a kisfiú –, azt hittem, hogy egy patkány akar megtámadni.

– Becsületes nevem Magyar Szöcskeegér, de szólíts inkább Szöcsinek. Nem vagyok patkány, de még igazi egér sem, csak a nagybácsikám nagymamája volt az. Az pedig már igencsak távoli rokonság. Te sem fogsz bántani, ugye? Azt hittem, hogy egy félelmetes ember fog rám találni.

– Nagyapó azt mondta, hogy én csak leszek ember. Én egy kisfiú vagyok.

Palkó és Szöcsi igencsak megörült a szerencsének, hogy így alakultak a dolgok, és bár a sötétben még nem látták egymást tisztán, az már elég világos volt, hogy itt egy barátság van születőben.

– Haza tudnál vinni? Eltévedtem, és nem találom az otthonom! Napok óta ebben a házban kóborlok, és nem tudok kijutni innen! – panaszolta Szöcsi. – Ha hazaviszel, meghívlak egy teára!

Palkó elsőre bizonytalankodott. Vajon ne szóljon inkább nagyapónak? Vagy talán majd holnap megkérdezi az anyukáját? A sötétben úgy tűnt, hogy Szöcsi kicsi is, fél is, ilyesmivel nem lehet várni holnapig!

– Hazaviszlek! – döntött Palkó. Kiugrott az ágyból, belépett kis papucsába, és úgy, ahogy volt, csíkos pizsamában, elindult az ajtó felé. A szöcskeegér követte. Vagyis remélte Palkó, hogy követi, mert a sötétben nem sokat látott.

Nagyapó olyan mélyen aludt, hogy még arra sem rezzent fel, amikor Palkó elcsente az asztalról az elemlámpát, de még akkor sem, amikor leejtette a kulcsot, amivel a nagy faajtót próbálta kinyitni.

Odakint egy ismeretlen világ tárult Palkó elé. Az éjszaka hűvösétől libabőrős lett, de a mező lágy, kora nyári illatából jól esett szippantani egy nagyot.

– De jó, hogy újra szabad vagyok – sóhajtott fel Szöcsi –, innen már megtalálom az otthonom!

Most megfordultak a szerepek: odakint már Szöcsi ment elől, Palkó pedig elemlámpával próbálta követni új barátját. Ám alig néhány lépés után Szöcsinek nyoma veszett. Palkó próbált minden irányba világítani, de a szöcskeegeret mintha elnyelte volna a föld! Tulajdonképpen tényleg elnyelte.

– Itt vagyok, idelent! – szólalt meg Szöcsi Palkó lábánál. – Itt az otthonom, kerülj beljebb!

– Én oda nem tudlak követni… – biggyesztette le a száját Palkó. Ez egy rövid kaland volt, gondolta magában, és kicsit bánta, hogy ilyen hamar megtalálták Szöcsi otthonát.

– Csak dugd be az ujjad! – biztatta Szöcsi.

Palkó teketóriázott. Nem szerette a lyukakat, a gödröket, a sáncokat, se azt, ha sáros lesz a keze. Mit tegyen most?

– Gyere, ne félj! – unszolta a szöcskeegér, míg végül Palkó engedett neki. Épp az ujja fért be a kis lyukon, aztán mintha már a keze is bent lett volna, majd a karja, aztán egyszer csak, ki tudja hogyan, az egész Palkó ott ücsörgött a föld alatt.

– Na ne, ez hogy történhetett?

– Palkó is ezt kérdezte. Szöcsi a vállát vonogatta:

– Ez egy ilyen lyuk, mással is megtörtént már. Hát akkor Isten hozott az otthonomban!

Palkó csodálkozva nézett körül a világos, tágas lyukban. Most vette észre, hogy ő maga is akkora, mint Szöcsi: egy szöcskeegér méretű kisfiú csíkos pizsamában. A lámpák fényénél szemügyre vette új barátját: Szöcsi sárgásbarna bundát viselt, hátán fekete csík futott. Három is.

– Eddig nem is láttam, hogy neked is csíkos a pizsamád! – kuncogott Palkó, aztán hirtelen elkomorodott.

– Ugye nem fogsz bántani? Most én is olyan kicsi vagyok, mint te…

– Bántani? – csodálkozott Szöcsi, és kicsit megsértődött. Úgy érezte, nem szolgált rá ilyen feltételezésre. – Én nem olyan fajta vagyok, tudod, én nem igazi egér vagyok! Nem harapok, nem támadok, de nem is menekülök el, és barátságos vagyok, ha nem tűnt volna fel!

– Ne haragudj, csak még sosem találkoztam egér… vagyis szöcskeegérrel, és még ilyen kicsi sem voltam… – vakarta a fejét Palkó, és egyre jobban röstellte magát. – Tudod mit, inkább vezess körbe az otthonodban!

Szöcsinek tetszett az ötlet. Takaros kis lakásában az előszoba mellett tágas kamrában sorakoztak az elraktározott rovarok és magocskák.

– Kicsit porosak a polcok, nem volt még időm alaposan kitakarítani. Tudod, nemrég ébredtem…

– Dehát most éjszaka van… – csodálkozott Palkó.

– Nem úgy, hanem a téli álomból. Én egész télen szunyókálok, és még csak néhány hete, izééé… hónapja ébredtem!

Palkó megvakarta a feje búbját: ezek szerint nem csak a mesében létezik téli álom?!

– Hozhatok egy teát? Van például szamóca, áfonya, cickafark, ha megkeresem, talán menta is…

Palkó szájtátva nézte Szöcsi roskadásig telerakott, rendezett polcait. A falakat mindenféle növények levelei és virágai bélelték, préselt virágok díszítették az apró egér-bútorokat is. Palkó azon mélázott, hogy ilyen otthon csak a mesekönyvekben létezik!

– Vagy megkínáljalak egy kis harapnivalóval? Van például rovarbefőttem, vagy a kedvencem, aszalt bogárláb! – zavarta meg Szöcsi a mélázást.

– Fúúúj!

– Palkó is így gondolta. Pedig Szöcsi szívesen megosztotta volna vele a finomságait.

– Több szobád is van? – próbálta Palkó elterelni a témát az aszalt bogárlábról.

– Van egy kis tetőtéri teraszom, arra igazán büszke vagyok!

Palkó követte Szöcsit egy szentjánosbogarakkal megvilágított folyosón, ami egészen a felszínig vezetett. Néhány kora nyári virág már javában virágzott, köztük a gumós macskahere és a héjakút mácsonya is…

– A héja micsoda?

– A héjakút mácsonya, ezekre kötötte Szöcsi a hintáját. Szerencsére Palkó annyira apró volt, hogy ő is belefért a virághintába Szöcsi mellé.

Talán most véget is érhetne a mesénk: egy apró kisfiú és egy magyar szöcskeegér együtt hintázik az éjszakai mezőn két szendergő virág közt…

– Légyszi, ne legyen még vége!

– …nem is lehet, hiszen csendben, alig hallható léptekkel közeledett feléjük egy róka. Szöcsi vette észre először a vörös bundást, és odasúgta Palkónak, hogy maradjon mozdulatlan, hátha akkor megússzák. Mondanom sem kell, mennyire megrémült Palkó, de nem tetszett neki az ötlet.

– Fuss be a házadba, majd én feltartom! – azzal leugrott a virághintáról, és rákiáltott a rókára:

– Könnyű ilyen kicsikre rátámadni, nem szégyelled magad? – maga is meglepődött, hogy így rákiáltott a rókára. Akkor mégis igaza van az anyukájának, aki szerint tud ő bátor is lenni, ha akar.

A róka először meglepődött. Ilyen furcsa szerzettel még sosem találkozott, főleg ilyen apróval, és ilyen pizsamással. Szöcsi, kihasználva a róka csodálkozását – mert természetesen nem menekült el, és nem hagyta Palkót magára –, felfutott a mácsonya szárán, és szöcskeegérnél még sosem látott méretű ugrással ráhuppant a vörös bundás farkára. A róka először Szöcsit, aztán Palkót vette üldözőbe, de a furcsa zsákmányokat csak nem sikerült elkapni. Szöcsi végül a szentjánosbogaras folyosón, Palkó a főbejáraton rohant be az egérlyukba, de a rókát sehogy sem sikerült lerázni. Már a fél mancsa is bent kotort Szöcsi rendezett előszobájában, amikor ismét megtörtént az a különös dolog, ami Palkóval: a róka egyszer csak bepottyant a lyukba, és legnagyobb meglepetésére olyan apró volt ő is, mint Szöcsi és Palkó.

– Remélem móresre tanították a rókát!

– Igen? Nem bocsátanak meg neki?

– Nem hát! Ha nem zsugorodott volna össze, még megette volna Szöcsit és Palkót is!

– Igazad van. Különben Palkó is így gondolta, felkapta Szöcsi egyik serpenyőjét, és azzal kezdte űzni a megrémült rókát, majd megdobálta néhány aszalt bogaras befőttessel. Alig talált egérutat a szerencsétlen, és olyan messzire elmenekült, hogy Szöcsi soha többé nem kellett tartson attól, hogy valaha is visszatér.

– Palkóval mi történt? Örökre apró maradt? És egyáltalán, hogy működött az az egérlyuk?

– Szöcsi később elmesélte, hogy ő maga sem érti, mi történik, de egyszer az egyik nyúlbarátja is apró lett, amikor először meglátogatta. Különben is, ahogy a szöcskeegereknél szokás, nem Szöcsi ásta az otthonát, hanem más rágcsálók által elhagyott lyukba költözött be, s hogy őelőtte ki lakhatott ott, az már rejtély marad. Palkó pedig másnap nagyapó házikójában ébredt, és újra rendes kisfiú lett.

– Akkor álom volt az egész?

– Ki tudja. Ha ma este nálunk is megjelenik Szöcsi segítséget kérve, megígérem, hogy ez lesz az első dolog, amit megkérdezünk tőle!

 

Nagy Izabella: Egy magyar szöcskeegér tükörben szemléli magát

Bevackoltam, kéremszépen, alszom nyáron, alszom télen,
Mikor még ronda az idő, vihar jön, vagy sötét felhő.

Ritkán eszem kukoricát, cirokmagot, érett búzát,
A szöcskeláb jobban esik, jobb, mintha csak ugrándozik.

Kézbe fognak, simogatnak, elém édes magot adnak,
Elfogadom, ahogy, kérem, megmutatták nekem régen.

Én csak, kéremszépen, élek, rét széléig, messze nézek,
Elbújok, ha rám támadnak, nekem ugyan nem árthatnak.

Ha a párom is meglelem, ne adj’ isten, jön szerelem,
Bajszom bizony illeg-billeg, nem tudom, még mit meséljek.

Bevackoltam, kéremszépen, dalom őszi éjen mérem,
Alig látott állat vagyok, autogramot sosem adok.

 

Smelka Sándor: Sir Szöcskeegér

Szöcskeegér erre vágtat, selymes rajt’ a szőr,
hegyes bajszú, jó vágású: egy valódi sir.
Széles marhalegelőkön nincs más úr, csak ő,
bátor harcos, bármerre jár, elcsorbul a kő.

Szöcskeháton lovagolgat, hej, ez mily menő!
Szép neve is oly fenséges, úgy hívják: Jenő.
Elbánik ám akárkivel, mindig ő a jobb,
főleg, ha az ellenfele fánknál nem nagyobb.

Sisaktolla, rőt köpenye bátran lobogott,
mikor elzavart a rétről néhány szúnyogot.
Fut előle pocok, hangya, tücsök, sáskaraj,
Szöcskeháton kardot forgat, s megszűnik a baj.

Este, hogyha nagy csatákról végre hazatér,
odújában várja már a kedves feleség.
Odahaza nő a főnök, ami nem menő:
lovagunkat ágyba küldi: aludjál, Jenő!

 

Lovranits Júlia Villő − Szapu Julianna Szulamit: Szöcskét uzsonnára

Aszat nem akart uzsonnázni éjfél után. Pedig a szöcskeegereknél épp ez a legjobb uzsonnaidő! Hiába unszolta az anyukája:
− Édes pici fiam, csak egy falatot, a Mama kedvéért! Mi lelt téged, nem vagy te valami vacak mezei nyúl, aki mindig csak növényt enne?! Mi, szöcskeegerek megesszük a rovarokat is! Légy büszke erre, kicsi fiam! A mi családunk egy szuper család! Ilyen szép, dús szőrű fülecskéje nincs ám akármilyen rágcsálónak! − győzködte fiacskáját Szöcskeegér Anyu.
− Akkor sem kérek szöcskét! – húzta fel az orrát Aszat. – Fujj! – és elfordult a falattól, csak sárgásbarna, csíkos hátát mutatta az anyukája felé.
Egyszóval durcásan viselkedett. Ott csücsült egy egész magyar szöcskeegérnyi, azaz gyerek szöcskeegérnyi durca.
− Majd eszel, ha éhes leszel! Hej, régi dicsőség! – sóhajtozott Szöcskeegér Anyu. − Amikor még az egész Pannon-medencébe mehettünk volna rokonlátogatóba a jégkorszak idején! Azt mesélik a családban, igen jó társaság gyűlt itt össze akkoriban, kellemes menedék volt ez a hely! De hát elfogy a család, elfogy a lakóhely, és annyi a veszély a világban! Bennetek van a jövő, édes gyermekeim! –tette hozzá, majd tovább próbálkozott a szöcskével, de most már Aszat három testvérkéjénél.
Aszat viszont unatkozni kezdett. És meg is éhezett. Így aztán a telihold fényénél elindult a legelőn, és kíváncsiskodott, hogy mégis ki mit eszik? Csak van valakinek izgalmasabb falatja, mint a szöcske!
Az úton előtte földkupac mozgott, Aszat sose látott még ilyet! A földhalomból Vakond bácsi bukkant elő.
− Vakond bácsi! – szólította meg Aszat. – Mit tetszik uzsonnázni?
− Gilisztát, édes gyerekem, sok gilisztát! Finom, omlós, ragadós! Kérsz egy falatot?
Aszat megborzongott.
− Nagyon kedves, Vakond bácsi, de most köszönöm, nem kérek.

Aszat továbbment, és a fű között Pocokék ösvénykéire bukkant.
− Pocok néni! – szólt oda az asszonyságnak. – Mit tetszik uzsonnázni?
− Egy kis gabonát, kedvesem! Száraz, ropogós! Kérsz egy falatot?
− Száraz? – kérdezte bizonytalanul Aszat. – Nem, köszönöm! – igyekezett udvarias lenni. − Most nem kívánom igazán.

A holdvilágnál egy denevér húzott el Aszat feje felett:
− Denevér nővér, hát te mit eszel?
− Lepkét, éjjeli lepkét, gyere, repülj utána te is!
Aszat próbálkozott, ugrált, de csak nem tudott a lepke után röpülni.

Egy fűszál hegyén hétpettyes katica sétált.
− Katalinka, hát te mit eszel uzsonnára? – kíváncsiskodott a kis szöcskeegér.
− Tetűt, levéltetűt. Édes és apró.
− Tényleg nagyon apró, fél fogamra se lenne elég – mondta csalódottan a kis szöcskeegér.

− De én nagyon éhes vagyok! – és halkan sírni kezdett.
− Ne sírj, én szívesen megfelezem veled az uzsonnámat! Most adta Édesanya! – hallott egy kedves hangot. Odanézett, és az egyik testvérkéje, Háromcsíkos bújt elő egy fűcsomó mögül.
Aszat megköszönni is elfelejtette, mohón beleharapott a kínált falatba.
− Hű de finom, mi ez? – kérdezte teli szájjal, jókedvre derülve.
− Szöcske, szöcskét kaptunk Édesanyától uzsonnára! Gyere haza, jut bőven neked is!